Ami azt illetti, e rémálmot egyetemi szívem duális csücskeinek - a KTH-nak és a CS-tanszéknek - sikerült egy parádés koprodukcióban létrehozni. Köszönöm nekik!

A történet még régebbre nyúlik vissza, amikor BSZII-ből beiratásra vittem az indexemet, a hazaköltözésem előtti utolsó pillanatban. A nagy pakolászásban végül ott felejtettem a CS tanszéken. Node sebaj, majd érte megyek szeptemberben. Így is lett. Mármint értementem, csak az index nem volt ott. A rendkívül kedves titkárnő közölte, hogy biztosan hülye vagyok, és vagy már elvittem, vagy nem is itt adtam le. (Egészen biztos voltam benne, hogy nem így van, de meggyőzött, hogy akkor is biztos lennék, ha tévednék. Ezért végigtelefonáltam az összes létező tanszéket, akiknél tárgyam volt az előző szemeszterben. Természetesen nem volt sehol. Nem vagyok hülye.).

Na jó, akkor irány a KTH! Sorszám, röpke fél óra és a magyarul érdekesen beszélő, de egyébként egészen aranyos ügyintéző néni pultja előtt vagyok. Megtudom, hogy képtelenek megmondani, hogy valaki leadta -e az indexemet (ez mondjuk érthető a 20000-es hallgatószám mellett). Elmondja azt is, hogy kell hoznom egy kérelmet (!), amiben új indexért folyamodok, továbbá a zinternetről töltsek le egy nyilatkozatot, amiben megmondom nekik, hogy jól eltűnt az indexem, valamit egy fénykép is kell majd. Továbbá: 2000 FT okmánybélyeg, 1000 FT neptunytétel + 200/oldal "szolgáltatási díj" a beiratásokra (mondjuk ez utóbbi jóval olcsóbb, mint a néhány darabos beírás, emiatt lehet bizonyos esetben jobban megéri "elhagyni" az indexet, mint beiratlanul leadni). És ha meglesz, akkor potyára fizetem ki? Hááát, igen, de tudja mit? Adja be okmánybélyeg nélkül, azzal jelzi, hogy nincs meg az indexe, de telefonáljon be két hét múlva, és akkor meg tudjuk mondani, hogy megvan -e. Ha nincs, akkor behozza a bélyeget és kész, ha megvan, akkor ezt a kérelmet "sztornózzuk" (hányingerkeltő szó) és rendben vagyunk. Oh remek! Nem is gondoltam, hogy ilyen egyszerűen megúszom. Szuper!

Hétfő reggel. Na, akkor most letöltöm a nyilatkozatot, és kinyomtatom. Aha. Csakhogy a KTH HONLAPJÁN NINCS ILYEN NYILATKOZAT! Jó, irány a Támpont iroda, hátha tudnak valamit mondani (nem szoktak). Előadtam mi van, a csinos támpontos csaj meg csak nézett rám bután, és megtudtam, hogy szerinte sincs ilyen a honlapon. Kúl (hányinger++).

Akkor sorszám újra.

....

.......

..................................

Bejutok. Másik ügyintéző. "Kedves" néni, és bár nagyon igyekszem egy egész mondatot elmondani anélkül, hogy félbeszakítana, ez nem nagyon sikerül. Tehát a nyilatkozat. Milyen nyilatkozat??? Hát azt mondta az előző hölgy, hogy kell egy ilyet letöltenem, de nem találtam. Hát ilyen nincsen is. Ehhez képest kissé paradox módon hátranyúl, és egy stócról leemel egy példányt. WTF??? Na jó. De ugye akkor jó, ha úgy hozom, hogy nincs okmánybélyeg, mert hátha meglesz? NEM! Az nem elég! Hozza a bélyeget is, a fénykép és a KÉ-RE-LEM (AMIT SAJÁT MAGA ÍR) mellé!!!!!! Tehát ha mégis meglesz, akkor potyára fizetek ki sokezret? Igen. \o/

Ment fel a pumpa, de hát mit lehet tenni. Irány HSZK, kérelem megír, kinyomtat. ("Drága KTH! Ne haragudj, hogy alsóbbrendű csúszómászó létemre zargatni merlek.")

Móriczon fénykép 1400 jmf (WTF?!!?! Ez volt a Photo Hall, és csak azért nem mentem máshová, mert szorított az idő). Ja, egyébként szakadt az eső és hideg is volt.

Posta a Schönherz mellett, ott vettem okmánybélyeget. Jól nézett ki nagyon. Vissza a KTH-ba. Kb. 15 órára értem oda, és 30-ig van ügyfélfogadás. Bár nem aggódtam, mert azt mondták, hogy a harminckor húzott sorszámot is kiszolgálják. Ácsorgok szépen nyugodtan, várom, hogy sorra kerüljek és kezdenek elfogyni az emberek. 15:18-kor (megnéztem) kijött egy dagadt nő, kezében egy félbevágott éretlen paradicsommal, amit hangos csámcsogás közepette fogyasztott, képtelenül apró falatokkal és képtelenül sok levet szétfröcskölve a közelben állókra. Ha ebből még nem tudtam volna meg, hogy KTH-s (de én jól rájöttem), akkor a következő lépésénél biztosan meggyőződhettem volna róla. Ugyanis odaállt a sorszámúzó mellé, és azon balga halandókat, akik sorszámot mertek húzni, beterítette rikácsoló hangjával ("Ne húzzanak számot! Nem végeznek a kollégák!") és nyál-paradicsomlé mixtúrájával. Na itt aztán tényleg kinyílt a zsebemben a bicska. Hogy gondolja ezt??! Ha megy az a rohadt sorszámkiadó. De nekik fél órával kevesebb a munkaidő (jelzem 12:30-tól vannak nyitva 3 órán keresztül, igen, három óra)!!!

Végül bejutok. Diadalmasan teszem le a pultra a sok járkálás és idegeskedés után megszerzett kincseimet. Elveszi mindet, majd a KÉRELEM-nél felhúzza a szemöldökét. Ez mi? Hát egy kérelem, hogy kaphassak új indexet. Kioktató hangnem: de hát ilyen nem kell, mert ugyanez le van írva a nyilatkozatban. Azt én is látom, de azt mondták, hogy kell ilyen. Ki mondta? KÉT KTH-s ÜGYINTÉZŐ BAZMEG! (nem, nem bazmegoltam, mert finom úriember vagyok, de kijárt volna neki). Hát hozzátehetem, de nem kell. Azért tegye csak hozzá, hadd lássák a remekművemet.

INTERMEZZO: ugyanennél az asztalnál jelen volt két kurzuscserés utólagos tárgyfelvevős úriember, akiknek nem lehetett elfogadni a kérelmüket, mert nem írtak egyik lapra sem kurzuskódot (mellesleg ez volt az utolsó alkalom). Nem lehetne megnézni a kurzuskódot? Nem, sajnálom. Miért nem írták rá? Rendkívül egyszerű az indok. A KTH HONLAPJÁN AZ VOLT ÍRVA, hogy ne írják be.

Akkor végeztünk? Kapok egy papírfecnit, ami arra a zacskóra emlékeztet, amiben kiskoromban mindig kakaóscsigát kaptam, és ráírja az iktatási számot "a miheztartás végett". Tehát most mentesültem az alól, hogy nem adom le az indexemet? Rámnéz. Látom, hogy gondolkodik. Háááát... legjobb tudomásom szerint igen!

REMEK.

Köszönöm KTH. I'm lovin' it.